Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player

Emlékezés Misi bácsi elnök úrra (III.)

Dátum: 2010-12-28 00:00:00 | Felvitte: Matura Mihály/Sz. I.

Emlékezés Misi bácsi elnök úrra (III.)

(Misi bácsi és Teri néni, vagyis a szülők fotója a Matura-lakás falán)

Az egy-két napos családi együttlétek valószínűleg azért maradtak meg bennem olyan tisztán és élesen, mert mindegyik ünnepnek számított az egész éves, szigorúan a birkózáshoz kötődő életmódhoz képest. Ünnepnek, mint a Karácsony, amelyet a közös fadíszítés és a többnapos, felhőtlen együttlét tett emlékezetessé. No meg a ’40-es években a karácsonyfa beszerzésének puszta ténye is.
Negyvenes évek… A háború közeledtekor, majd az első légitámadások, bombázások idején rettentően féltem. Mint mindenki. Mi ráadásul Angyalföldön, a Váci út és a Gyöngyösi út sarkán, igazi ipari negyedben laktunk, amely emiatt veszélyesebb volt. Az emberek rohantak az óvóhelyekre, én – kétségbeesetten – az édesapámhoz. Magához ölelt, megszorított, s a hangjában, a tekintetében annyi megnyugtató bátorítás volt, amikor azt mondta: „Ne félj, nem lesz semmi baj!” Tudom, ő is félt, de olyan erő sugárzott belőle, ami az első, borzasztó éjszakán nagyon sokat jelentett számomra. Később – sajnos, még nagyon sokszor – volt alkalmam megfigyelni az óvóhelyen, hogy az emberek, a ház lakói keresték a közelségét. Valószínűleg nem azért, mert sérthetetlennek tartották, hanem mert érezték azt a kisugárzást, amely egész emberi, sportemberi pályafutásában jellemezte. Ami egyszerre jelentett hitet, bizakodást, erőt, jövőt és célt.
A Váci út és Gyöngyösi út sarkán lévő városi házak… Valóságos sportnegyed volt! Vagy az egész ország sportország volt akkor? Netán csak én láttam annyi mindent a sporton keresztül? Akárhogyan is, gyönyörű szemüveg volt!...
Ebben a „sportcentrumban” lakott Tunyogi József birkózó Európa-bajnok, aztán a kajak-kenu első klasszisai, Kemecsey Imre, Kovács László, Vagyóczki Imre, Hatlaczky Ferenc és a labdarúgó Göröcs János. S a névsor biztosan nem teljes. Ebben a környezetben mindenesetre sosem volt rövid a kétperces út a Váci úti villamosmegállótól a 159/b lépcsőházáig.
Talán már a háborút, pontosabban a budapesti bombázásokat követő első napon (de az is lehet, hogy csak a másodikon, mert ennyire pontosan már nem emlékszem) édesapám már az UTE-birkózóteremben volt, és többekkel együtt próbálta feléleszteni a birkózást. Többször elkísértem, és ha akkor még nem is kezdtem birkózni, a kemény edzések, küzdelmek izzadság illatú levegője bennem sem múlt el nyomtalanul. S hogy az újraindítási kísérlet sikeres volt, azt az bizonyítja, hogy a magyar sport háború utáni első Európa-bajnoki aranyérmét egy csodálatos újpesti birkózó, Bencze Lajos szerezte.
Folytatás volt ez, mégpedig töretlen folytatása, a háború rémes törése-zúzása után, a század elején elindult, fényes magyar birkózósikereknek.
Azt hiszem, felesleges bizonygatnom, mennyire szerettem a sportot. A birkózáson keresztül, testközelből éreztem minden rezdülését. A Megyeri úti uszoda közelsége mégis a medencébe vezette az utamat, ahol tizenkét évesen az az öröm ért, hogy az ott úszkáló, sok-sok gyerek közül kiválasztva, az UTE versenyzője lehettem. Olyan srácok társaságában, mint Dömötör Zoltán, a későbbi olimpiai bajnok pólós. Teljesítményem elismeréseképpen itt kaptam életem első melegítőjét, és napi fél liter tejet, ami igazi büszkeségforrás volt, és máig felejthetetlen élmény. Édesapám figyelt a tanulásomra, és nagyon örült a sporteredményeimnek is, de soha, egyetlen szóval sem presszionált a sportolásra. Lehet, hogy ez volt a módszere arra, hogy igazán szeressem és akarjam.
Az úszás szeretetétől függetlenül, tizenöt évesen elkezdtem a csepeli birkózócsarnokba vágyódni, mert édesapám – a válogatott keret mellett – akkor a Csepel edzéseit is vezette. Ez volt az az időszak (tizennyolc éves koromig), amikor az apa-gyermek kapcsolat kibővült az edző-tanítvány együttműködéssel. Életem egyik legboldogabb, legfelszabadultabb korszaka volt. Igazi sportcsaládba kerültem, ahol nem a nagy edző fiaként fogadtak, hanem családtagként, testvérként. Az edzéseknek – a kemény munka ellenére – mindig örömteli, ünnepi hangulatuk volt. A versenyzők túlnyomó többsége a Csepel Művekben dolgozott, és a legtöbben a munkából egyenesen az edzésre mentek. De nem azért, hogy gyorsan letudják. Az edzések az estébe nyúltak, szinte végtelennek tűntek ezek az együttlétek. A tanítványok lesték, sőt itták magukba édesapám szavait és szőnyegmunkáját. Magam is mindig a legtöbbet akartam nyújtani. Ma is úgy érzem, hogy a csepeli birkózósikerek gyökereit láttam közelről.
Később, még öt évig a Bp. Haladásban birkóztam. A csepeli és a Haladásban eltöltött, összesen nyolc év alatt azonban az édesapám csupán két versenyemen volt jelen. Eleinte fel sem tűnt, hogy ő, aki reggeltől estig birkózásban gondolkodik, abban él, és a lehetséges legtöbb versenyre elmegy, miért éppen az enyémre nem jön el. De amint rájöttem, hamar megvilágosodott: tudatos a távolmaradása. Még a látszatát is kerülni akarta, hogy a jelenléte miatt akár a legkisebb kedvezményezettséget is megkapjam. Emlékezetem szerint soha nem is kaptam, az okoskodásom tehát helytállónak bizonyult.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az egyik verseny, amelyiken édesapám ott volt, szabadfogású volt. Ezt a fogásnemet nem igazán kedveltem, és a kötöttnél biztosan gyengébben is műveltem. Az ominózus versenyen egy lábkulccsal végrehajtott fogásból kerültem két vállra, noha nem könnyen. Közben viszont úgy éreztem, hogy kiszakad a lábam, és már szerettem volna, hogy legyen vége a mérkőzésnek. A fizikai és a vereség okozta lelki fájdalommal mentem oda édesapámhoz, naivan némi sajnálatra számítva. Nem jól mértem fel a helyzetet. Megértés helyett kaptam egy hatalmas pofont, a következő szavak kíséretében: „Hogy lehet hagyni így befogni a lábkulcsot!?” Később persze azt is elmondta, mit csináltam rosszul, de sajnálat szakmai kérdésekben nem létezett.
Egy másik emlék, szintén a csepeli korszakból… A sok kiváló birkózó között (Páger Antal, a Káli testvérek, Kassai Mihály és még sorolhatnám) az egyre erősödő fiatalember úgy érezte: ha nem is egyedül, de egy másik, hasonlóan növekvő önbizalommal rendelkező társsal (ő volt László Antal), váltott menetben – nem minden esély nélkül kihívhatjuk egy mérkőzésre az 52 éves Mestert. Ez meg is történt. Édesapám megpróbált lebeszélni bennünket. Nem sikerült. Én voltam a kezdő ember. A mérkőzésről sok emlékem nincsen, gondolom, nem tartott túl hosszú ideig. Az viszont kristály tisztán jön elő, hogy szörnyű erős szorításban kínlódok a szőnyeg szélén, valószínűleg kifelé igyekezve. Már a tusba is belemennék, de az sem sikerül, és azt ismételgetem: „Édesapa, engedj el!” Még a válasz is éles: „Te akartál birkózni…” És itt elsötétül a kép. A következő már az ébredezés az aléltságból a sportcsarnok fűtőtestjének faburkolatán. A mellettem lévőn László Anti, szintén ébredőben. Mit mondjak? Jó meccs volt, valami újat megint tanultam az edzésen.
Édesanyámnak otthon mindig el kellett mesélni, mi történt egész nap. Elmondtam ezt is, becsülettel. Hát, ezt a második fordulót, otthon én nyertem meg. „Hogy lehet szegény gyerekkel ilyet csinálni?” „Terikém, nem én akartam, hanem ő!” Ez volt az igazság.
A Váci útról Csepelre, majd onnan haza, körülbelül három óra volt az út; még a 21-es autóbusz közlekedett, és nem a gyorsvasút. De soha, még gondolatban sem kínzott meg a hosszú utazás, olyan örömmel mentem, sokadmagammal, az edzésekre.




Hírlevél

Iratkozzon fel rendszeresen megjelenő hírlvelünkre!





ESEMÉNYNAPTÁR
<< 2018-10 >>
HKSZCSPSZV
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31