Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player

Emlékezés Misi bácsi elnök úrra (II.)

Dátum: 2010-12-27 00:00:00 | Felvitte: Matura Mihály/Sz. I.

Emlékezés Misi bácsi elnök úrra (II.)

(Ifjabb Matura Mihály ma, hetvenöt évesen)

Matura Mihály: Emlékek Apámról

Az igazi emlékek nem az emlékezetben megmaradt történetek, történések kisebb-nagyobb halmazai, hanem ma is létező élőképek, melyek hangban, mozgásban tudják sugározni az egyéniségét – úgy, mint a fennmaradt filmszalagok vagy videokazetták. Édesapám ezeknek az emlékképeknek a csodálatos kincsestárát hagyta rám, és azt hiszem, sőt boldogan állíthatom: rajtam kívül még sokakra.
Az élőképek közül megpróbálok kronológiai sorrendben válogatni, de már most érzem: lehet, hogy keverednek, hiszen az idő egyfajta rendező elv, az emlékek kapcsolata azonban számtalan tényező függvénye.
Édesapám 1900. április 9-én született, így az átélt emlékképeim csak 35 éves korától, a versenyzői pályafutása végétől gyarapodhattak.
Első emlékeim a gyermekkor varázsbirodalmából származnak. Édesanyám ceglédi születésű volt (már az ismeretségük sem volt független a birkózástól), így kis koromtól kezdve sok időt töltöttem a nagyszüleimnél, a virágzó birkózó-fellegvárban, Cegléden; a „birkózó” az első szavak között volt, amelyeket megtanultam. Édesapám, ha ideje engedte, szintén lejött rövid időre. Olyan sokan ismerték ott is, hogy amikor megjelent, mindenki találkozni, beszélgetni akart vele. Nem akadt olyan családi program sem, hogy annak bármelyik napjából kimaradt volna az edzéslátogatás, a birkózókkal való találkozás. Ezt elkerülni sem lehetett volna, mert nagyon sokan űzték a sportágat, vagy voltak a hívei, érdeklődőként. A „birkózás” már a budapesti felszálláskor megkezdődött, mert a ceglédi vonalon dolgozó kalauzok többsége is birkózó volt, ráadásul kiváló, még a nem könnyű időbeosztással együtt járó munka mellett is. Vagy tán éppen azért? Még az is megeshet.
A kisgyerek nagyon fogékony az őt körülvevő világ hatásaira, így akkoriban nekem is csodálatos érzést jelentett, hogy édesapját annyian ismerik, és hogy a társaságában mindig a birkózás volt a központi téma. Az egykori kisfiú – rossz étvágyú, vézna gyerek lévén (ami később igencsak megváltozott) – az apát megillető tiszteleten túl is felnézett a kidolgozott izomzatú, nagy és erős emberre, aki egyszer fogadásból – egy akkori szponzor támogatásával – megevett egy, huszonöt tojásból készült rántottát.
Nagyapám, ha tudta, hogy Apu Ceglédre jön, már a kapuban várta. Egyrészt azért, mert az öreg – maga is vasutas lévén – fejből tudta a menetrendet, másrészt pedig a házból a vasúti pályára lehetett látni. Izgatottan várta: na, Miska milyen országokban csavargott már megint? Leültünk a verandán saját készítésű kolbászt, szalonnát falatozni, Apu mesélt, és én ittam minden szavát.
Apropó, ivás… Egy alkalommal Olaszországból érkezett haza, és az ilyenkor megszokott úti ajándékok egyike egy üveg olasz bor volt. Megdöbbenést váltott ki, mert Ceglédre bort vinni!... A város ugyanis a birkózás mellett a bor hazája is. Ráadásul még használati utasítás is járt hozzá: ez az ital nagyon erős, csak gyűszűnyit szabad inni belőle. Édesanyám úgy érezhette, hogy ez már végképp a város becsületébe gázolt: egy ceglédi lánynak nem kell a borivásról magyarázni. Ízlett is neki, és mindjárt két pohárral ivott belőle. A hatás Aput igazolta. Ez tényleg nem ceglédi típusú nedű volt.
Édesapám italfogyasztására egyébként – még a könnyű, alföldi borok esetében is – a gyűszűnyi mértékek voltak jellemzőek. Nagyon szerette viszont a bor lelőhelyét, a szőlőst. Volt egy az édesanyám keresztszüleinek, Cegléd mellett. Ha nyáron, nagy ritkán eljutott oda, akkor is csak egy-egy napra, kifeküdt a szőlőbe, mert imádott napozni, és csak kemény küzdelem árán sikerült az ebédhez csalogatni. Valószínűleg az ózonlyuk sem volta akkora, mint manapság, neki meg jó bőre volt, mert úgy sült le, hogy a sötétbarna szín acélra emlékeztető kékséggel párosult.
Még egy emlékvillanás a ceglédi évekből: édesanyámat huszonöt-harminc éves korában Teri néninek szólították a vele egykorú, vagy nála idősebb ismerősök, birkózók, sportbarátok. Nem biztos, hogy ez volt a csinos fiatalasszony álmainak a netovábbja, de ez annak a tiszteletnek és szeretetnek az átruházása volt, amelyet a Misi bácsinak vagy Miska bácsinak szólított édesapámmal szemben tápláltak.
Emlegettem már, hogy igen rövid időre korlátozódtak az akkor sem birkózásmentes pihenések. Gyerekkoromtól fogva édesapám halálig, 1975-ig, nem emlékszem arra, hogy szabadságon lett volna. Félig-meddig kivételt az jelentett, amikor egy-kéthetes szakmai tanfolyam előadójának hívták meg külföldre. Az ’50-es, ’60-as években ez még nem úgy zajlott, mint manapság. A meghívásainak a száma nagyon sok volt, csakhogy az utazást engedélyeztetni kellett. De még ez is csak a kisebbik akadály volt számára. A nagyobb a saját lelkiismerete. Soha nem vállalt még néhány napos tanfolyamot sem, ha az csak érintőlegesen is befolyásolta a magyar birkózásban vállalt, aktuális feladatait. Így sokkal kevesebb felkérésnek tudott eleget tenni, mint amennyit kapott. A nemzeti válogatott felkészítésének legfontosabb időszakaiban hosszabb távollétre soha nem vállalkozott, mert a birkózással szembeni – érzelmi és vállalt – kötelezettségei számára azt nem tették lehetővé. Ilyenkor még csak el sem gondolkodott az ajánlaton, hanem kapásból elutasította. Hát, ezek az említett, például Ausztriában, Bulgáriában, Görögországban, Jugoszláviában töltött időszakok, mondhatók szabadságnak. Mégpedig azért, mert ezekre a tanfolyamokra a szabadsága terhére utazott el.

(Folytatjuk.)




Hírlevél

Iratkozzon fel rendszeresen megjelenő hírlvelünkre!





ESEMÉNYNAPTÁR
<< 2018-04 >>
HKSZCSPSZV
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30